Csendben
hallgattam Josh szuszogását, ahogyan elterült a kanapén és egy díszpárnát
magához húzva aludt. Akaratlanul is, de egy kósza mosoly játszott az ajkaimon.
Elaludt. Éppen egy „roppant” érdekes filmet néztünk, amikor észrevettem, hogy
már nem nagyon figyeli a filmet. Fejemet egy kicsit oldalra biccentve figyeltem
tovább tökéletes küllemét. Eddig eszembe se jutott rá „úgy” nézni. De ez pár
napja, vagy hete megváltozott, nem tudom egy furcsa bizsergő érzés keríti
hatalmába a testemet, amikor a közelembe van.
A
telefonomat a kezembe véve elővettem a fülhallgatómat, ami általában a
fotelemben hever összegubancolódva. A fülembe helyeztem az egyik kis pöcköt és
elindítottam a zenémet. Halkan csengett a fülemben. Az agyam kikapcsolt és már
csak a dal lágy ritmusára tudtam figyelni. A vér pezsegni kezdett az ereimben,
már nem én irányítottam azt, hanem a muzsika, mely a fülemben szólt.
Szemeim
kipattantak, amikor puha ajkakat éreztem az enyémeken, viszont azonnal le is
zártam őket. Barátom nyaka köré fontam a karjaimat és magamhoz vontam a
testét. Ujjaim göndör tincseit
szántották fel, mi egy mély sóhajt váltott ki belőle.
- Mennem kell – lehelte az ajkaimra.
Felnyitottam a pilláimat és gyönyörű barna íriszei közé pillantottam. A szívem
már egy gyors vonatot is könnyen leelőzött volna.
- Rendben – sóhajtottam. Egy mosolyt
varázsoltam az arcomra és egy könnyed mozdulattal kihúztam a fülhallgatómat a
fülemből. Kezét nyújtva felsegített a kanapéról és csak most tudatosult bennem,
hogy már este volt. Az esti fények tarka fényei befestették a sötét
tölgypadlómat. Kinéztem az ablakon és a délelőtti hatalmas felhő réteg már nem
takarta az eget. – Ez gyönyörű – lépkedtem az ablakhoz.
- Az – csak ennyi volt a válasza.
Visszapillantottam rá, de már mögöttem állt. Kezeit a derekamra csúsztatta és
magához húzta remegő testemet. Szaggatottan beszívtam a levegőt. – Most már
tényleg mennem kell – puszilt a nyakamba.
- Jó kikísérlek – nevettem fel. Az ajtóban állva
kaptam még egy búcsúcsókot, majd visszamentem a lakásomba. A kanapéra vetettem
fáradt testemet és bekapcsoltam a tévét. Csak bámultam a képernyőt és
értetlenül néztem a váltakozó képsorokat.
Kezemet
a fekete bőrfotelem karfájára simítottam és mélyen be szívtam a levegőt.
Egyszerűen bámultam a tévét és éreztem, hogy nem bírom tovább. Kitört belőlem a
sírás. Hogy honnan jött és, hogy miért kezdtem el sírni? Nem tudom. Vállaim rázkódtak,
könnyeim pedig megállíthatatlanul kezdtek folyni. A forró cseppek némán
szántották végig az arcomat. Rá gondoltam, a fivéremre. Josh gondoskodása,
szeretete és védelmezése teljes mértékben rá emlékezett. Olyan kevés ember volt
velem, mikor elhunyt. Olyan rég éreztem azt, hogy valaki szeret és számítok
valamit. Persze tudtam, hogy Josh mindig is szeretett, de ez teljesen más. Mike
mindig mindenben támogatott, szeretett, védelmezett. Távolról elkerültek a
fiúk, neki köszönhetően. Az emlékek csak úgy kavarogtam az elmémben.
„Az ablakon át bámultam a borús
hangulatú várost. A szobámban ücsörögve bambultam. Nem akartam másra nézni csak
a kinti szabad világra. Tekintetemet végül elszakítottam az ablakról és
körbepillantottam a szobámba. A szürke tapéta apró cafatokban állt a falon. A
szoba falait nagyrészt egy szürke büdös penészréteg fedte, a szaga már számomra
nem létezett. Egyszerűen alkalmazkodtam hozzá. A szakadt matrac mely alattam
hevert, anyám találta az egyik kuka mellet. Bevonszolta a házunkba és nekem
adta. Mindig is tudtam, hogy inkább szenved ő, minthogy mi. Ezért is tisztelem
őt ennyire.
Mélyet sóhajtva nyitottam ki a már
teljesen átázott ablakot. Halkan nyikorogva nyílt ki és engedte be a friss
levegőt. Mélyet szippantva belőle hagytam, hogy a szobám kiszellőzőn. Kibámulva
az ablakon megláttam az alattam elnyúló mélységet. Az emberek innen sokkal
apróbbnak tűntek. Kuncogva vizsgáltam őket és magamba számolgattam, hogy hány
piros autót láttam eddig, mikor az ajtóm egy hatalmas nyekkenéssel kinyílt.
Hangos lépteket hallottam mögülem és pusztán a bakancsának a hangjából tudtam,
hogy Mike az. Megfordulva megpillantottam őt egy kissé szakadt, dzsekiben és
egy zöld foltos nadrágban. Lábára ráfeszült már a kopott bakancs, de mindketten
tudtuk, hogy jobb, mint a semmi.
- Del! – mosolyodott el és szorosan az
ölelésébe vont. A kipufogógáz kellemetlen szaga körbe lengte, le se tudta volna
tagadni, hogy kint járt. – Na, hogy van az én kis húgocskám? – borzolta össze a
hajamat, mire egy kis kuncogás tört fel belőlem.
- Veled már csak jól! – nyomtam egy puszit az
arcára. – Nézd csak az emberek milyen kicsik! – ujjongtam.
- Tényleg, csak azt nézd meg! – mutatott az
egyik elhaladó járókelőre. nevetve bólogattam és a hátára mászva borzoltam
össze nedves tincseit. Lehámozott a hátáról és az ölébe ültetve komolyan a
szemembe bámult. – Ígérd meg nekem, hogy sose fogod feladni! – pillantott
mélyen barna íriszeimbe. Kicsit oldalra billentettem a fejemet és heves
bólogatásba kezdtem.
- Ígérem.”
Fejem
magától csuklott el és kezdtem mélyebb zokogásba. Szívem meghasadt és éreztem
azt a mérhetetlen fájdalmat, amit már oly régóta tartogattam magamba. Magamra
kaptam a kabátomat és gyorsan szedve a lábamat elszaladtam a legközelebbi
buszmegállóba. Elővettem egy jegyet és egészen a temetőig elutaztam rajta.
Az
idő roppantul hideg, volt látni lehetett a leheletemet. Dideregve dörzsöltem össze
a kezeimet. Egy öreg néni állt a temető kapujában és egy szál vörös rózsát
tartogatott a kezében. Odalépve hozzá megvásároltam a virágot és egy kedves
mosoly kíséretébe beléptem a kapun. A szél halkan süvítő hangjától kirázott a
hideg, a baglyok mély rikácsolása meg egészen rémisztővé tette az egészet. A
nap már a horizont alá bújt így már csak a hold gyengéd fénye világította meg
az utat. Cipőm koppanásai az egész temetőben vízhangzottak.
Végül
megálltam A sír mellet és letérdeltem elé. A márvány fénylő kövébe
aranybetűkkel volt belegravírozva a neve.
Michael Fosphor 1979-2004
Leborultam
a sír elé és végig simítottam a gyöngybetűkön.
- Örökké szeretni foglak Mike, te vagy az én
hősöm, még ha hibát is követtél el – csókoltam meg a rózsát és a sírra helyezve
néztem fel a csillagos égre. Ott van fenn és tudom, hogy jó neki ott.
Drága Olvasóim!
Nagyon szépen köszönöm a kommentett, amivel megajándékoztatok! Ezzel a résszel nem nagyon vagyok megelégedve, mert szerintem nem nagyon esemény dús, de remélem azért valakinek elnyeri a tetszését!
Ha Tetszenne valakinek, kérlek írjon komit vagy pipáljon, és iratkozzon fel! Lehet, hogy még kicsit vontatottak az események, de majd felgyorsulnak, vagyis szerintem :D. Jövő héten várható a következő rész!
Puszil mindenkit Kira!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése