7. Fejezet

Reggel egy hatalmas mosollyal az arcomon keltem ki a pihe-puha ágyból. Josh védelmező karjai erősen szorítottak magához.

 - ’Reggelt – susogta fáradtan. Érdes, mély hangja megdobogtatta a szívemet.

 - Jó reggelt – csiripeltem lágyan. Fejemet a mellkasára fektettem és hallgattam heves szívverését. – Fel kéne kelnünk – sóhajtottam. Kíváncsi ujjai arrébb tűrtek egy kócos tincset és egy édes puszit nyomott az orrom hegyére.

 - Tudom – vonta magához karcsú testemet. Csípőjére ülve pillantottam rá, majd egy finom reggeli csókra hajoltam. Ajkaink heves csatába kezdtek és sehogyan sem akartak elválni egymástól. Miután a levegő hiánya sikeresen félbeszakított minket, a fürdőbe vonultunk. Elvégeztem a reggeli teendőimet és boldogan álltam a szekrényem elé. Végül egy csíkos bő pólóra esett a választásom, amit betűrtem egy fekete csőnadrágba. Leheletnyi sminket vittem fel az arcomra és már késznek is nyilvánítottam magamat. Josh már az ajtókeretnek dőlve figyelte minden mozdulatomat.

Szövet kabátomat felkapva indultunk el. Útközben még beültünk egy kávézóba, ahol megreggeliztünk, de ezek után már utunk egyenesen a munka helyünkhöz vezetett.

Belépve minden egyes szempár ránk szegeződött, Mila bosszús, egyben féltékeny pillantásait sehogy sem tudtam elkerülni. Tekintete a kezünkre vándorolt és hevesen indult el az irodája felé, ahol egy hangos sóhajtás mellet becsapta a szoba ajtaját. Josh egy csók mellet elhagyott és Mr. Jones kabinja felé vette az irányt.

Amíg barátom megbeszélésen ült, addig én az irataimat nézegettem, de egy hangos dörömbölés megzavart. Felkaptam a fejemet és Mila jött be kelletlenül. Szőke haját hátra dobva igazította meg fekete szoknyáját és kissé eldöntött fejjel nézett rám.

 - Igen? – köszörültem meg a torkomat. Tovább ácsorgott, míg végül elhelyezkedett a fotelemen, ami az irodám sarkában állt, pont szemben az asztallal. Nem szólalt meg csak egy együttérző tekintettel az asztalomra dobott egy újságot.

 - Sajnálom – libbent ki a kabinomból. Értetlenül vettem a kezembe az újságot és olvastam el a cikk címét. „Újabb áldozatokat követelt egy rendőri szembeállás.” Suttogtam szinte magamnak. Tegnap a Woodrow Street-en egy hatalmas mészárlás tört ki. Egy rendőr csapat szembeszállt egy éppen ott tanyázó maffia csoport ellen. A 12 tagból álló rendőr csapatból 3 vesztette életét és 5-en súlyosan megsérültek. A rendőrség azt nyilatkozta, hogy a banditákat minél hamarabb elakarják kapni és börtönbe zárni! De ebből mennyi igaz? Már több mint 3 éve London még lejjebb süllyedt, a maffiának köszönhetően. A rendőrség azóta, azt ígérgeti, hogy London meg fog szépülni és elüldözik a banditákat, de eddig nem történt semmi. Ezek után fog? Reménykedjünk, hogy igen, addig is a három elhunyt hős neve: George Berry, William Edward Brown és David Adam Phospor. Nyugodjanak békében!

Az utolsó név. Századjára olvasom el az utolsó nevet, de nem akarom elhinni, hogy ez az, aminek látszik. Tényleg ő lenne az? David Adam Phospor. Nem, ez nem lehet igaz. Egy forró könnycsepp tört utat magának, szívem egy hatalmasat sajdult és fejemet a kezeimre támasztva kezdtem néma sírásba. Szemeimet újra meg újra végigjártatom a rövid szövegen és azt a hatalmas űrt, amit pont akkor éreztem lehetetlen leírni. Néma sírásom hangos és pánikszerű zokogássá vált.

Nem, ez nem lehet igaz! Pont Ő? Pont az én apám? Szívemből mintha kézzel téptek volna ki egy nagydarabot, amit szemem láttára porlasztanának kis porszemcsékre. Vállaim rázkódnak és a sírástól egy hurutos köhögés tört rám. Vége, meghalt!

Egyszeriben lepergett előttem az összes olyan perc, amit vele töltöttem. És bevillant az utolsó kép, amint ott áll anyám mellet és egy keserű pillantás mellet eltátogja nekem, hogy szeret, de én nem mondtam el ezt neki. Túl büszke voltam ahhoz, most meg… most meg csak még egy percnek is örülnék, amit vele tölthetnék. Elvesztettem a fivéremet és az apámat a maffiának köszönhetően.

 - Del… - nyitott be Josh. Tekintete végigsiklott rajtam és tehetetlenül húzott magához. Erőtlenül ütöttem a mellkasát és próbáltam szabadulni karjai közül. – Shh… Del, nyugodj meg – duruzsolta el-elcsukló hangon.

 - Mi- Miért én? – tettem fel egy költői kérdést.

 - Nem tudom, Kicsim… nem tudom – ölelt szorosabban, de most már nem menekültem. Fejemet a vállába fúrtam és hagytam, hogy végtelenül folydogáló könnyeim eláztassák fekete pólóját. Illatát mélyen magamba szívtam és halkuló sírással tekintettem fel rá. Gyengéden simított végig az arcomon és egy édes csókot csent tőlem. – Nyugodj meg – ringatott.

Csak ültem az ölében, a földön és üresen bámultam a bordó fotelt.

 Mintha elsöpörték volna az érzéseimet. Nem érzékeltem semmit. A világ egy szürke burok alá burkolózott. Könnyeim elapadtak, már csak a hideg és sötét, nyomasztó érzés maradt hátra, ami magával hordozta az összes kérdésemet és óhajomat. Csak még tíz percet kérnék, tíz kerek percet vele, de nem lehet. Tehetetlenül bújtam oda Joshhoz és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kegyes sötétség.

Egy puha kanapén ébredtem. Szemeimet felnyitva a nappalimba találtam magamat. A Tv halk moraja megtöltötte az amúgy csöndes szobát.

 - Igen, Mr. Jones itt van – suttogta Josh. – Tudom, hogy 10-re ott kell lennem! – csattant fel. – Igen értem… tudom, Del később kezd – Éreztem perzselő pillantását magamon. – Rendben… akkor High Road egyik sikátorában 10-kor?... Oké – tette le a telefont, viszont alig tette le, de az már meg is csörrent. – Ne most! – szólt bele köszönés nélkül. – Máskor…! – förmedt a vonal másik oldalán lévő személyre. – Oh persze másra se tudok gondolni! – hangjából csak úgy csöpögött a gúny és a megvetés. – Tudod, hogy kérésed számomra parancs – éreztem, hogy elmosolyodott. – Kérlek, csak fogd be! Elegem van belőled! – tette le a telefont. – Tudom, hogy ébren vagy – süllyedt be mellettem egy hely. Lassan felnyitottam a szemeimet, és szomorúan néztem rá. – Jól vagy?

 - Amennyire egy ilyen helyzetben csak lehet – ironizáltam. Próbáltam nem apámra gondolni, így elkezdtem azon agyalni, hogy ki lehetett az, akivel Josh az imént beszélt. Volt egy olyan megérzésem, hogy az a személy nem más, mint Kitty.  Egyre több dolog kavargott bennem. Ki lehet az akivel Josh ilyen hangnemben beszél? Volt barátnő? Abból volt egy pár, de nem nagyon emlékszem Kitty nevűre. Végül is hagytam a témát, mert úgy gondoltam, hogy valamikor csak elmondja, de így viszont gondolataim visszaterelődtek apámra. – Most indulsz nem? – tápászkodtam fel és az órára néztem. 9:15.

 - De – túrt sötét tincsei közé. – Félek – lehelte. Sötét íriszei közt észrevettem az ijedség aprócska szikráját.

 - Ne félj – léptem mellé. Kezeimet felvezettem a mellkasán és csillogó szemeibe bámultam. Itt volt az idő, hogy én nyugtassam meg őt. Ajkaimat lassan tapasztotta az övéire és egy lágy táncba hívtam. – Minden rendben lesz – susogtam a fülébe.

 - Túl jó vagy hozzám… nem is ismersz igazán – kotyogott ki egy aprócska információt. Homlokom ráncba szaladt, de nem most kívántam kihallgatni.

 - Kérlek csak vigyázz magadra – tettem, úgy mintha meg sem hallottam volna mondatának a másik felét. Bólintott, felkapta fekete kabátját és egy utolsó csók mellet elindult.

Drága olvasóim!
Hát itt is lenne a 7. fejezet. Remélem tetszik nektek és hagytok magatok után valami nyomot, mert roppantul érdekelne a véleményetek!
A következő fejezet elméletileg szombaton, kell, hogy jöjjön viszont, lehet, hogy késni fog, mert elég nagy a hajtás és közeleg a január is, amit nem nagyon várok, úgyhogy nézzétek el nekem a késést. Köszönöm!
Hagyjatok magatok után némi nyomot, kérlek!
Puszi Kira!