-
Josh Evans –
Halkan
süvítő szél szétborzolta a hajamat, de ezzel foglalkoztam legkevésbé. Kezemhez
már nem egy ember élete ragadt. Fájt, hogy ezt kell tennem, de egyszerűen
muszáj. A tenyeremre pillantottam, ahol a vörös ragadós vér, befestette az
egészet. Felemelve azt jobban szemügyre vettem és nagyot sóhajtva hanyatlottam
egy székre. A kezeim közé temettem az arcomat és halkan adtam engedélyt forró
könnycseppjeimnek. Egyszerűen már fizikailag fájt az egész élet. Túl sok a
titok, amiket nem árulhatok el. A szívemen mintha egy mázsa súly lógna, és nem
eresztene. Már egyszerűen belefáradtam ebbe az egész életbe. Minden túl van
bonyolítva, semmi sem olyan, mint azt néhányan hiszik.
Elegem
volt mindenből. Anyám kitagadott, miután megtudta, hogy mit dolgozok, apám meg
eleve szart az egész családra. Egyedül már a húgom maradt számomra és persze
Del. Ő lehel belém életet, és nem tudnám nélküle elképzelni az életemet. De nem
tud a húgomról, nem is ismeri… vagyis de, csak ez bonyolult, az a baj, hogy még
engem is alig ismer. Azt hiszi, egy normális srác vagyok, mikor koránt sem az
vagyok, akinek látszom. Csak egy álca, ami segít elbújni a kegyetlen világ
elől. És akárminek lehet nevezni, hogy becsapom Delt, de nem tudnám neki
elmondani az összes piszkos kis titkomat.
Könnyeimet
letöröltem és felnéztem a most csillagos égre. Mélyen magamba szippantottam az
esti levegőt és hagytam, hogy nyugodtan szét áradjon a testemben. Lehunytam a
szemeimet és elmerültem az emlékeimbe.
„Idegesen téptem a hajamat, miközben azon rágódtam, hogy mit is tettem.
Éppen ebben a pillanatban tettem pecsétet a sorsomra. Arcomat hideg vízzel
megmostam és nyúzottan néztem a tükörképemre, mely nem sok jót utalt. Kezeimről
lemostam a vörös bélyeget és pánikszerűen kezdtem beszappanozni. Menekültem a
sorsom elől, a kínzó sors elől. Nem bírtam már az egészet. Kivert az ideg és ez
még egy lapáttal rátett az egészre, hogy most már új munkám is van.
- Josh? – lépett be Mad egy édes mosoly kíséretében. Kék szemei
bájosan csillogtak, míg barna egyenes haja tökéletesen keretezte gyönyörű
arcát. – Jól vagy? – érintette meg a kezemet. Tekintetemet az övéibe fúrtam és
minden fájdalmamat elárultam neki.
- Elegem van Mad… mindenből – lehelem megtörve, de a tudat, hogy mit
tettem vele, még jobban megemésztett. Erőt véve magamon csak megráztam a
fejemet és erősen magamhoz húztam törékeny testét. Nádszál vékony derekát egy
kézzel körbe tudtam fogni. Magas volt, és gyönyörű, akár egy földre szállt
angyal. – Szeretlek, ugye tudod? –simítottam meg selyem puhaságú arcát. Fehér
porcelán bőrét egy enyhe pír festette be, mitől egy kaján vigyor kenődött az
arcomra és minden gondomat elfeledtette, abba a percben.
- Tudom – kuncogott fel. Csilingelő hangja zene volt füleimnek. – De
te is tudod, hogy én is szeretlek nem? – vezette apró ujjait a mellkasomra.
- Igen tudom – leheltem vékony bőrére. Csókokkal halmoztam el,
selymes bőrét, míg végül ajkaira nem tapadtam. Csókunkat a bejárati ajtó
csengője zavarta meg. Mad gyermeki mosollyal az arcán elment az ajtóhoz, mikor
meghallottam az Ő hangját.
- Ki maga? – lepődött meg barátnőm. Kisiettem az ajtóhoz és ott állt
egy bőrdzsekiben és egy cicanadrágban Kitty.
- Valaki – felelte durván. Szemei vörösek voltak és látszódott rajta,
hogy nem volt éppen józan. – Josh itt van? – szavai lomhán hagyták el a száját,
alig lehetett érteni a mondandóját.
- Kitty veled meg mi a franc történt? –vezettem be a szobába. – Jól
vagy? – fogtam a kezeim közé az arcát.
- Ki ez Josh? – nézett rám ijedten Mad.
- Egy régi ismerős – néztem a szőke lányra. Egy régi
ismerős.”
Szemeim
kipattantak Madre gondolván. Szívem kihagyott egy ütemet, de gondolataimat
múltbeli szerelmemről, Delre vezettem. Felálltam, utam már egészen hozzá
vezetett. Lakásához érve, egy mély lélegzetvétel mellett becsengettem. Nem telt
sok időbe, míg az ki nem nyílt. Barátnőm kócos hajjal és egy szál pólóban
nyitotta ki az ajtót. Fáradt barna szemei, kíváncsian vizslattak, míg egész
testével hozzám nem simult. Egyszerre tört fel belőlünk egy megkönnyebbült
sóhaj.
Mad
kék szemei már nem kísértettek, mert tudtam, hogy Ő már a múlt, míg Del a
jelen.
- Hol voltál? – kérdezte felpillantva rám.
Barna haját oldalra söpörtem, míg az ajtót bezárva, az ölembe kaptam könnyű
testét.
- Dolgom volt – szívtam magamba kellemes
illatát. – Volt valami érdekes? – fektettem le az ágyra.
- Tudják, hogy van egy besúgó – nyögte ki,
mikor ajkaimmal a nyakára tapadtam. Nem tudtam másra koncentrálni, csakis
tökéletes testére. Ajkaimmal az övéire tapadtam és egy édes csókba forrtunk
össze. Kis karjaival körül ölelte a testemet és magához húzva kerekedett felém.
– Hiányoztál – feküdt a mellkasomra.
- Tudod, hogy te is nekem, kicsim – cirógattam
meg az arcát. Ha elveszíteném, azt nem élném túl. Mióta velem van, már nem kell
a múlton rágódnom, már nem érdekel, hogy mi volt régen csak a jelen, amiben
benne van Ő.
De
mégis bennem lappang egy megemésztő érzés, tudom, vagyis sejtem, hogy el fog
hagyni lesz itt valami, ami nem hagy nyugodni. Végül csak arra eszméltem fel,
hogy már reggel van és a lágy sugarak melengetik a lábamat. Nyögdécselve
fordultam a másik oldalamra, ahol egy halk kuncogás mellet, az ajkaimra tapadt
„valaki”. Nevetve húztam magamhoz, mire ő csak kapálózva, próbált menekülni.
Magam alá gyűrve egy puszit nyomtam az orra hegyére és már mentem is fürdő
szobába. Teljesen megbabonáz ez a lány, egyszerűen megrészegít maga a tudat,
hogy itt van mellettem és az enyém.
Miután
megmosakodtam egy tiszta pólót kaptam magamra és már a konyhában is termettem
mellette. Kávéját szürcsölgetve pillantott rám. Telt ajkain egy csibészes
mosoly játszott, ami engem is megmosolyogtatott.
Mögé
állva csak egy apró nedves csókot hagytam fedetlen vállán. Arca egy perc alatt
váltott mályvaszínűvé, és kételkedve lesett rám. Barna íriszei pajkosan
csillogtak, míg megterített az asztalon. Szemeimet nem tudtam levenni formás
fenekéről, és hosszú vékony lábairól. Barna sötét loknijai a szemébe lógtak, és
kezével igazgatta el azokat, kinyúlt fehér pólóm egészen a térde közepéig ért,
így láttatni engedte szép lábait.
De
annak ellenére, hogy itt állt mellettem, gondolataim elkószáltak egy ugyanilyen
széplányra, aki a múltamban szerepelt.
Hasonlítottak.
Kivéve
Del barna, míg Mad kék szemei különböztették meg őket. Ahogyan figyeltem
Delanit, szívem megsajdult. Alig tud, rólam valamit mégis megbízik bennem, és
ezt tiszteltem benne legjobban.
- Elkalandoztál – hallottam meg magam mögül
édes hangját. Apró ujjai sötét tincsim közt kószáltak, amiket egy lágy
mosollyal díjaztam. – Jó étvágyat – nyomott egy apró csókot az ajkaimra.
Szemeimmel még utána néztem, és mélyet sóhajtva magamban elhatároztam, hogy nem
számolok be neki a „sötét” múltamról.
Sziasztok!
Na most kicsit beújítottam, remélem tetszik egy kis "betekintő" Josh elméjébe. Izgatott vagyok, hogy kinek mi a véleménye erről a részről! Nagyon remélem hagytok magatok után egy kis nyomot! Egy hét emberek, már csak egy hét és szünet! Köszönöm az új feliratkozót!
Puszi Kira!
Ut.: Kérlek hagyj magad után egy kis nyomot! :)
Szia!
VálaszTörlésTetszett a rész.:D Jó ötlet,hogy Josh szemszögéből mutattad a dolgokat. Várom a kövi részt:)
Szia!
TörlésKöszi, aranyos vagy! Hétvégén hozom.
Puszi Kira!