Megtöröltem a számat és anyám felé pillantottam. Nagy hévvel magyarázott valamit, ami egy apró mosolyt varázsolt az arcomra. Felálltam és a mosogatóba dobtam a cuccokat. A pultnak dőlve hallgattam hangját.
- Na és te mit dolgozol? Vagyis persze tudom,
hogy mit, de jól megy? – nézett rám kíváncsian. Megmerevedtem, míg torkomban
egyre csak növekedett a gombóc. Nem fogom neki elmondani.
- Igen jól – vágtam rá. – Nagyon finom volt a
vacsora – kerestem kibúvót a téma alól, anya csak fürkészett és tisztában voltam
azzal, hogy észrevette, azt, hogy nem nagyon csípem ezt a témát.
- Köszönöm – könyökölt a pultra. Elrakta a
tányérokat, majd felemelte a fejét. – És, hogy halad a szerelmi életed? –
kuncogott fel. Haját egy lófarokba kötötte és leült a nappaliba, a kanapéra. –
Emlékszem Mike sosem engedett egyetlen egy fiút sem a közeledbe – sóhajtott
egyet. Fivérem nevére, megfeszültem, ennek ellenére helyet foglaltam mellette.
– Sajnálom – lehelte meggyötört hangon. Nem válaszoltam csak elfordítottam a
fejemet. Fájt visszagondolni rá, mégis elárasztották a képek az elmémet.
„Arcomat könnyek hada borította, még
mindig nem tudtam felfogni azt, hogy Mike meghalt. Az én szeretett bátyám
holtan hever a kórházban és most már sosem fog megölelni, vagy megpuszilni.
Mostantól nem hallhatom kedves hangját, és nem bújhatok meleg ölelésébe, amikor
csak úgy elszeretnék bújni a világ elől. Nem… mert már nincs Mike.
Összetörve zuhantam a térdeimre és
kezdtem örökös sírásba. Ott álltam a kórterem ajtaja előtt és mindenki szeme láttára
estem szét apró darabokra. Apán, anyát vigasztalta, aki hasonlóan, mint én
zokogott, csak engem senki sem nyugtatott meg.
- Kérem, nyugodjanak meg – lépett ki egy
orvos, aki hozzám szaladt azonnal. Kék szemei aggodalmasan csillogtak, míg
kezeivel apró köröket írt a hátamra.
- Ez mind a te hibád! – szakadt ki anya, apa
kezei közül. Barna szemei szikrákat szórtak, miközben velem nézett farkasszemet.
- Hölgyem nyugodjon le – eresztett el az
orvos, amire egy fájdalmas nyögés volt a válaszom. Jól esett egy kis törődés.
- Maga fogja csak be! – üvöltött a férfira.
Tekintetét rám vezette és gúnyosan elmosolyodott. – A te hibád – ejtette ki
lassan a szavakat. Megsemmisülve hallgattam, amitől még több könny szökött a
szemembe. – A te hibád, nem vigyáztál rá eléggé! Amikor szüksége volt rád, te
leszartad őt, mikor Ő mindig ott volt melletted! Csak a munkádra koncentráltál
és elfelejtetted, hogy van családod… egy fivéred, aki az életénél jobban
szeretett. Folyamatosan csak téged védett, míg te hozzá se szóltál. Egy ribanc
vagy nem több! Neked nem számít a család, csak is saját magad jó léte. Nem
néztél egy percre se ránk, hogy hogy vagyunk-e. Apád és én dolgoztunk nem
tudtunk figyelni Mike-ra – üvöltötte az arcomba. Hangja megtörten csengett a
néma folyosón. – Ha te nem lennél Ő még mindig élne, átkozom a napot, amin megszülettél… nem vagy többé a lányom – sziszegte és egy hatalmas ütést éreztem
az arcomon.
Sírva hanyatlottam a padlóra,
feküdtem rajta, miközben életem tönkre ment. A családom kitagadott, testvérem
meghalt… egyedül maradtam. Szörnyen fájt minden, elegem volt mindenből.
Felnéztem a földről, ahol anyám megvető pillantásba ütköztem.
- Sajnálom – pityeregtem. Annyira vágytam az
ölelésére, hogy nyugtasson meg és motyogja a hajamba azt, hogy szeret és, hogy
rá mindig számíthatok, de nem tett így. Csak apa karjaiba bújt, aki rám
szegezte pillantását, egy szót suttogott nekem. „Szeretlek”.
- Hölgyem – kapott a kezei közé a fiatal
orvos. – Annyira sajnálom – ölelt magához. Sírva bólogattam, mert én is
sajnáltam magamat. – Az anyja meggondolatlan volt, higgyen nekem.
- Nem – makogtam. – Igaza van – hanyatlottam a
vállára.”
Észrevette
rajtam, hogy emlékeimbe burkolóztam, azok közül is csak a rosszakba.
- Kincsem minden rendben? – simított végig az
arcomon. Bólintottam.
-
Megígérem, nem sokára találkozunk – öleltem magamhoz, majd neki is vágtam az
útnak.
Lakásomhoz
érve egy gyors zuhany mellet, már a bárba is voltam. A kis épületen már nem
látszódtak a múltkori incidens maradványai. Nyüzsgött az emberektől, hamar
kiszúrtam Josht, ahogy egy lánnyal beszélgetett, ha jól tudom Nina, a másik
csaj rajtam kívül. A féltékenység azonnal úrrá lett rajtam, de megüberelve
magamat odasétáltam hozzá. Barna szemei azonnal megtalálták az enyémeket és
kedvesen elmosolyodott.
- Szia – köszönt jókedvűen és maga mellé
ültetett. – Nina ő itt Del, Del ő itt Nina – végzett el egy gyors ismerkedést. A
lány szörnyen tepert Joshra, ami kezdett felbosszantani, mert szó szerint
rámászott. Igazán szép lány volt. Fekete dús hajkorona, hozzá egy csábos mosoly
és tökéletes kék szempár. Annyira törékenynek tűnt, mégis látszott rajta, hogy
jó kondiban volt.
- Kijössz? – ragadtam kézen Josht, aki csak
bólintott. Az asztaltól egy elégedetlen morgás hallatszott, amitől egy győztes
mosoly kúszott az arcomra. – Hiányoztál
– öleltem meg azonnal, ahogyan kiértünk a levegőre. Ujjaival eltűrt egy tincset
a szemem elől, és kedvesen elmosolyodva tapadt az ajkaimra, amit akkor éreztem
felülmúlhatatlan volt. Tudtam, hogy szerettem, annak ellenére, hogy egy zöld
szemű fiú belekavart az egészbe. De éreztem, hogy Josh sokkal, de sokkal jobban
érdekelt, mint Harry. Őt nem ismertem, de az előttem álló fiút, már vagy két
éve. Harry csak egy szende vonzalmat ért el, de az is csak azért, mert Josh-sal
már egy ideje nem volt semmilyen intim kapcsolatom. Ám heves csókjával, minden
kételyemet elűzte onnan. Tenyerével bejárta az egész testemet, amitől egy jól
eső nyögést hallattam, viszont én sem tétlenkedtem, kezeimmel sötét tincseit
szántottam fel.
- Annyira szeretlek – suttogta az ajkaimra.
Elmosolyodtam és egy sokkal lágyabb csókba invitáltam.
- Én is szeretlek – nevettem fel. Kézen
ragadott és becipelt a bárba, ahol azonnal megláttam Houstont. – Találkoztam
anyával – böktem ki. Furcsán nézett rám, mire elmeséltem neki az egészet
tövitől a hegyéig.
- Ennek örülök – mosolyodott el. – Aláírtad?
- Igen – néztem rá szomorúan, csak bólintott
egyet, majd egy kedves csókot nyomott az arcomra.
- Ha nem tudnám, hogy testvérek vagytok, azt
hinném, szerelmesek vagytok egymásba – huppant le elénk Houston. Szőke haja a
szemébe lógott, míg kék íriszeivel minket vizslatott.
- Sokan mondták már – legyintettem lemondóan,
viszont belül rettegtem.
- Aha… Jössz mennünk, kéne – pattant fel a
székről.
- Persze – álltam fel én is, míg egy utolsó
puszit nyomtam barátom arcára.
Kedves Olvasóim!
Nem rég még azt írtam, hogy élvezzétek a szünetet, most meg hát vége is van. Nem akarok belegondolni, hogy mostantól újra korán kell kelni és tanulni, na de élvezzük még az utolsó napokat :)
Személy szerint nem ez a kedvenc részem, de remélem elnyeri a tetszéseteket, ezt a részt nem is akartam annyira eseménydúsra tervezni, inkább olyan átmeneti. Jó nem beszélek itt fölöslegesen.
Kérek szépen minden olvasót, hogy írjon egy rövidke komit, pipáljon vagy iratkozzon fel, jól esne!
Persze Boldog és Sikerkben gazdag új évet kívánok Mindenkinek!
Puszi Kira!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése